- Könyörülj rajtunk, Uram, akik keressük és merészeljük kivonni kardunkat, amelyet megígértél, és hogy szent és bűnös nép vagyunk, szétszórva a Földön. Mert nem ismerjük fel magunkat sem, és gyakran azt hisszük, hogy fel vagyunk öltözve, pedig meztelenek vagyunk, azt hisszük, hogy gazságot követünk el, pedig valójában megmentünk valakit. - ejtem ki bársonyos finomsággal az apró ám de annál jelentőségteljesebb szavakat, ahogy szemeim végigszaladnak a sorokon, majd az azok között keresendő értelmen. Hirtelen és erős mozdulatokkal csapom össze a régi lapoktól sercegő könyvet, melyből láthatatlan porfelhő csap fel körbeölelve engem a szemeimet sértve, majd eltűnve bennük, ahogy pilláimat egy pillanatra a fájó érzékszervemre zárom és mélyet szippantok a koszos levegőből, mely most rám telepedett és egészen nyugtatóan próbál rám hatni. Óvatos mozdulattal csúsztatom vissza a polcra a bőrborítású könyvet, amelynek helyén egy sötét lyuk tátong bele egyenesen a semmibe, ahogy áthatol mindig erős és biztos környezetét alkotó tárgyakon. Magam vagyok pusztán ebben a nyugalomban haldokló pillanatban, ahol elvesző személyiségem egyedüllétében tiszteleg, béke költözik lelkembe és azon kósza gondolatok, mik eddig kisértettek ím tova szállnak a nyitott ablakon kedvesen beszökő szellővel a nyári napestébe. A szempilláim keserűen zárulnak az égő zöld szembogaraimra, a fülemben valami elhalkuló zongoraszó játszik, művésze óvatosan üti le a billentyűket, tán altatódal szól? Fájdalma oly érzésekről árulkodik, hogy immáron ez a búcsú, hisz mindannyian búcsúzunk valamitől, én most a problémáimtól, még akkor is, ha csak néhány elvesző pillanatot tudhatok magaménak, ebben a csodálatosan varázslatos egységben. Bámulatos, hogy mennyire képes vagyok magamba szállni és mennyire képes vagyok kizárni a körülöttem lévő világot, szinte egyetlen zaj szól, ez a feszes és lassú, kínzó zongoraszóló, mely elűz minden egyes elmémben felcsapó gondolatot, vagy szívemben megdobbanó érzést. Micsoda kiteljesedett pillanat az, amikor nem érzel semmit és micsoda fájdalommal marcangol majd össze, hogy képes vagy ennyire mélyre taszítani magad ebben a kegyetlen világban, hogy már teljesen üres légy. Nem a magány nyújt fájdalmat vagy kínokat, azzal még képesek vagyunk felvenni a harcot és megküzdeni vele, ellene, ami szörnyű rabláncokat tesz ránk, amely mindannyiunk nehéz keresztje, az az üresség, amely az érzések egy olyan fajtája, mi kiírtja belőlünk mindazt a jót, ami bennünk van, ugyanakkor ha képes vagy uralni, tán legyőzheted ezt is. Végig gondolom ezer évem, melyből hosszú idő a sötétség homályában vész el, azonban ahogy kinyílnak szemeim egy kedves mosolyra húzódik a szám és szinte automatikusan sétálok az ablak elé, hogy körbenézzek az előttem tetszelgő tájon, melynek páratlan dísze mind a mai napig csodálattal tölt el engem. Olyan helyet kellett biztosítanom az enyéimnek, melyre büszkék lehetnek, melyben boldogan élhetnek, melyben képesek megtalálni saját nyugalmukat, melyben erős hullámként csap fel békéjük és ahol szerető család várja őket minden egyes tettük ellenére, pusztán azon okból kifolyólag, mert mi egy családhoz tartozunk. Amikor vezetővé választottak ígéret tettem nekik és egyúttal magamnak is, hogy azt biztosítom, amit megérdemelnek, hiszen mindenkinek jár a bocsánat, mindannyian követünk el hibákat és mindannyian botladozunk utunk során, tán kevesen tudják de még jómagam is. Ezért sem ítélkezem mások feje felett egyértelműen, ezért nem török pálcát, hiszen nem jártam a cipőjében és még csak elképzelni sem tudom, hogy az mennyire szorít vagy épp milyen hatalmasat lehet benne esni. Ösztönös vagyok, azt teszem amihez az ígéretem szól, amire kötelez, nem ítélkezést fogadtam nekik, hanem segítséget. Ezért is aztán legyen bármekkora is a probléma, nem tagadom meg senki elől, hogy megoldjuk azt együttes erővel, hiszen ezért vagyok itt, értük. Halk kopogásra leszek figyelmes gondolataim közepette, ahogy halk morajlású, mély ugyanakkor karakteres hangszínemmel szólalok meg.
- Szabad! - adom ki utasítóan, mégis kedvességgel fonódik össze megszólalásom, ahogy óvatos mozdulattal fordulok meg testtengelyem körül, midőn szembetalálom magam egyik leghűségesebb családtagommal, azaz Demetri-vel. Annak idején ő a másik klán tagjai között élt, de bizonyos döntések meghozatala után most már hosszú ideje mellettünk van és kiválóan képes elvégezni a rábízott feladatokat, ezért is lett ő a helyettesem, mert elég idős és tapasztalt a poszthoz, körültekintő és mindig jól jár el, valamint megbízom benne. Most azonban pár napra mintha nyoma veszett volna, de erről nem teszek neki említést, hiszen magam nem vagyok börtönőr, ő pedig nem rab az én ketrecemben. - Visszatérted örömmel nyugtázom. - biccentek egy apró mosollyal feléje, majd pár lépést téve az irányába végül határozottan állok meg előtte. - Kérlek, hagyd el az uramot, szólíts Demetrius-nak. - folytatom, hiszen oly sokszor kértem már erre, mégis tiszteletadásképpen, állandóan magázó viszonyba kerülünk, holott én semmi ilyesféle dolgot nem várok el sem tőle, sem másoktól. - Hallgatlak. - tekintetem egyszenesen az övébe váj, ahol némi furcsaságot vélek felfedezni, kemény maszkja mögött mindig ott az érző ember, még ha megpróbálja ezt mások elől eltitkolni, előlem viszont nem olyan egyszerű, de ez egy másik lapra tartozó történet, melynek ismertetése nem itt és nem most lészen közszemlére téve. - Újabb hulla. - ejtem ki az ajkaimon, ahogy meghallom közlendőjét, eközben néhány apró ránc szökik a szemeim sarkába, amely nyugtalanságomról adhat okot. Tán a másik klán tagjai pofátlanul hagyták maguk mögött áldozatukat vagy tán sajátjaim kaptak újra istentelen vérimádatra? Bármi legyen is a válasz, előttem nem marad titok. - Nos mivel a mi területünkön van a hulla, így a felelősség az enyém. - jelentem ki, hiszen ha az enyéim között is volt a bűnös, akkor ez rám hárul, én pedig készségesen kész vagyok odaállni és elvinni a balhét, hogy megvédjem az említett személyt, a későbbikben pedig mindent lerendezek majd az illetővel, ahogyan azt kell. - Akkor kérlek, vezess oda, látnom kell hogy is áll a helyzet, aztán pedig intézkedem a továbbiakról. - nézek rá, ahogy elindulok feléje, hogy a kérésemet teljesítve elintézhessük az ügyet.