Lágy esti szellő simogatóan táncol körbe az éjszaka nyugodt csendességében, csak néhány morzsolódó kavics sikolt fel a talajon halk neszű lépteim nyomán, míg el nem érem utam végső célpontját az erdő rejtekén, ahol határozottan állok meg egy sötét és mély szakadék fölött, melybe néhány természet adta csoda lassan és elveszően hullik alá. Izmaim keményen rándulnak össze, szétfeszítve erős textilből szőtt öltözékem kötéspontjait, midőn tekintetem kimérten az égre szegezem, ahonnan a Hold elhomályosuló ezüstös fénye tükröződik vissza égő zöld keretekbe foglalt szembogaraimba, a nevető fénnyel átszőtt, csillagokkal díszített ébenfekete égi palettáról. A Hold kereksége tökéletes összhangot mutat az élet leírhatatlan definíciójáról, hisz pont olyan, mint magunk a személyek és magunkkal rángatott, borzongató életünk, egy igazi és meghamisítatlan körforgás. Nem tudhatjuk mi az a biztos pont, ahonnan indulásunk lészen és rögös utunk akadályokkal tűzdelt, kitérőivel tarkítva homályosítja el egészen elvakuló tekintetünk elől, majdani végzetünk. Ma különösen gyönyörű eme égi test, ahogy a tiszta égbolton vöröslően narancssárga holdudvara öleli körbe, mint egy láthatatlan tűzkoszorú, melyből élesen csap fel a fátyol lágyságú, hófehér pompával színesített csillogása, bármely személyt képes megragadni, elszédíteni, majd magába olvasztani. Magam már fiatalságom kezdetén is fájdalmas rajongással viseltettem a művészetek iránt, melyből legerősebben felcsapó érzésként a természet lágy ölét járva, estem újra és újra magával ragadó, szenvedélyes szerelembe. Kedvem volna hosszú órákig csak állni a mélységes és sötét szakadék szélén, bámulva az előttem szétterülő tájat, melyet susogó fák és a festői szépségű természet ad számomra meg. Elmémbe ritkán költözik nyugalmas béke és ahogy lassan szívom magamba a frissen tisztító levegőt, úgy érzem, hogy a száguldó, éltető nedűt szállító kis vércsatornákban zubogni kezd az élvezet, a gondolataim messze szaladnak el, az agyam kikapcsol, a szempilláim pedig lassan csukódnak rá a szemeimre, ezzel is elzárva pillantásaim a külvilág elől. Olyan ez, mint egy védelmi mechanizmus, mikor a lezárult szemhájam egy belső, kifeszített filmvászonná alakul és elveszett emlékeim képkockái szaladnak végig előttem, kezem pedig önkéntelenül is a magasba lendül, ahogy valami furcsa, bizsergető melegség fut át testemen, jól éreztem, hogy egy gondolat erejével érintettem meg a magaslatokban trónon ülő, királyi Holdat. Hosszú percek vánszorognak mozdulatlanságom világában, melyek kínzóan lassúnak tűnnek, olyan ez az egész árnykép, mintha már napok óta csak itt állnék, ennek a pokoli kínpadnak megvilágított színpadján. Elmém messzemenően veszik el, szinte új helyeket fedez fel gondolataim elrejtett zugaiban, néha ajtókat tör át, néha pedig csak kinyit egyet - egyet, majd becsukja, mert az ott őrzött emlékek fájdalommal töltik ki, összeszoruló szívem. Lelkem húrjai sorjában kegytelen dallamot játszva pattognak el, ahogy heves lépések zaja rángat vissza a valóságba, majdan annak sűrű szaporázása késztet arra, hogy testtengelyem körül, féloldalas irányba, lassú kört leírva mozduljak. Szemeim kicsapódnak, szembogaraim a fakó szürkületben szélesre tágulnak, ahogy a zörgő levelek és reccsenő faágak egyre hangosabban tódulnak össze a hallójárataim biztos falán. Ajkaim kicsire zsugorodnak össze, ahogy fürkészően keresem a bizonytalan léptek hangjának forrását, de egy szempillantás alatt szűnnek meg hirtelen, ahogy mozdulatok tulajdonosa hangos csapódás közepette torpan meg előttem, miközben félve néz farkasszemet a szigorú pillantásommal.
- Elnézést uram, nem tudtam, hogy Ön is itt van. - süti le szemeit a talajra szegezve, mintha egy biztos pontot keresne a remegő hangjának búvóhelyeként. Szavak nélkül is érzem a félelmet, amely kegyetlenül arcba csap, ahogy a fiatal lányon megpihentetve tekintetem, lehull rólam áttörhetetlen falakkal megerősített páncélos álarcom.
- Sarah. - ejtem ki a lány nevét, midőn határozott irányzattal teszek feléje egy óvatos lépést ezzel is biztatóan hatva rá. Tudom, hogy még csak most tanulja a vámpíriságot és borzalmasan nehéz számára elfogadni, hogy egy kegyetlen gyilkológépet faragtak belőle, hiszen ez szemben áll a mélyen szántó érzéseivel, amelyeket elzárva, magába temetve őrizget. Jól tudom milyen érzések vívnak bensőjében most öldöklő és fullasztó csatát, a vérszomja fiatal vámpír lévén egyre kínzóbb és egyre erősebb, azonban mikor mámorítóan és bódítóan tölti el a vér íze, illata vagy csak a puszta érintése és látványa, vad hullámként korbácsolódik fel benne az érzés, mit úgy hívnak: bűntudat. Családunk tagjai nem olyan rég bővültek fiatal vámpírokkal, azonban az előttem álló görcsösen és alig láthatóan toporzékoló hölgyeménnyel való első találkozásom, annyira megrémítette őt, hogy egy árva hang sem szökött ki a torkán, mindösszesen csak bólogatni volt képes, amely valahol teljesen érthető a számomra. Egy vadidegen szájából bármennyire is kedvesen hangozzon a biztonságára összpontosuló mondat, mégis idegen, ismeretlen, ettől pedig rendszerint mindenkiben első benyomásként rettegést keltek. - Miért hívsz engem uramnak? - kúszik óvatosan a ráncokba futó homlokomra a szemöldököm, midőn a halk hangomat a szél szállítja feléje és teríti szét lábai előtt, pontosan oda, ahová kényszeríti pillantását.
- Én csak nem tudtam, nem tudtam.. mit kell Önnek mondni. - rebegi apró ajkaival, ahogy végül lassan megemelve fejét, immáron engem tüntet ki figyelmével és nem csak ő, de a Hold kristálytiszta dicsfénye is. A szemeiben a bizonytalanság, a félelem és a fájdalom enyvelege keveredik, de valahol alig feltűnően ott lapul kitörésre várva a düh, a harag, és a gyűlölet is. Pontosan olyan, mint magam az átváltozásom után, ki egy véletlen eseménysorozat legnagyobb vesztesének kitüntetésével büszkélkedve, léptem át a pokol tornácán, hogy így köszöntsem életem utolsó percének első vendégét, a halálom. Az kezdeti idők kegytelenül gyötrőek voltak, mérhetetlen rabláncok súlya nyomta vállamat, mely a vérhez kötődött, nem ismerve kegyelmet, kontrollt vagy megálljt. A kitaszítottak dühe tobzódott bennem vad hurrikánként és élvezettel vettem el, bosszútól fűtötten azt, miről úgy gondoltam jár nekem, ha már a mindenható ég ily sorssal fonta össze " életem " minden egyes eltűnő percét. Azonban minél erősebb volt a vágy, minél erőszakosabban és durvábban akartam fájdalmam elűzni, annál nehezebb lett a kereszt, melyet még most is cipelek, mely abból a bűntudatból fakadt, ami emberi életek kioltása felett virágzott. Magányomba burkolózva éltem és őrjítő önpusztítás mellett, hiszen saját magam voltam a legnagyobb ellenségem, gyűlöletem oly mértékű lett személyem iránt, hogyha abban az időszakban nem lettem volna oly gyáva, már bizonyára halott lennék. Igazán halott. A letagadhatatlan események sora összetört és felélesztette bennem az embert, aki egykoron voltam, mert mindenki a saját múltjának rabja, saját börtönének zárja és ez az, ami minket vámpírokat örökké kínoz. A ragaszkodás.
- Szólíts a nevemen, hiszen mindenki ezt teszi, szólíts Demetrius-nak. - pillantok rá, ahogy szemem tükrében testet ölt a bizalom érzése és ezzel egy időben óvatos léptekkel szelem át, a köztünk makacsul helytálló távolságot.
- A többiek nekem azt mondták, magát tisztelni kell, mert maga az... - itt elcsuklik a hangja, ahogy pillantásaink egymásba csapnak, őt pedig láthatóan ettől csak még inkább a félelem érzete tölti el és tán, ha nem állnék ily közel, ismét elkapná a tekintetét. - Uralkodó. - fejezi be végül mondatát ezzel a percekig keresett, ám de helytelen szóval.
- Tiszteleted majdan élvezem, ha kiérdemeltem azt és elnyertem ezzel bizalmadat. - válaszlom, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ezt a dolgot nem képes senki sem kikényszeríteni, hogy ezt csak kivívni lehet cselekedeteinkkel. - Másrészről pedig megtagadom ezen megszólítást, én nem vagyok uralkodó. Nem hatalmaskodom és nem állok egyikőtök felett sem, én vezető vagyok, ki veletek együtt él és érdekeiteket, jóléteteket szem előtt tartva hoz döntéseket. Olykor rossz döntéseket, mert senki sem tökéletes. - pillantok ismét rá, ahogy kedves hangszínembe némi törődés szökik és karolja fel a lány látszólag fokozódó idegességét. Mély csend áll be köztünk és ez jól tudom a lassan elhalkuló utolsó mondatomnak köszönhető, ezért óvatosan a vállára csúsztatom erős kezem, amitől ő összerezzen, én pedig férfias, mégis finom mozdulatokkal adom jelét annak, hogy tőlem nem kell félnie. - Tudom, hogy amin most keresztülmész az rettenetes, tudom, hogy úgy érzed magad, mint egy kitörő vulkán, tudom, hogy gyötrődsz és egy undorító szörnyetegként tekintesz magadra. De Sarah, itt az ideje hogy megbocsáss magadnak és most nézz rám, kérlek. Ígérem, hogy segíteni foglak, ahogy családom összes tagját. - őszinte szavaim határozottan csendülnek fel, ahogy arcának elváltozásait figyelem, a félelem helyére pedig kétségbeesés költözik néhány legördülő könnycsepp formájában. Magam részéről már nem is emlékszem arra, milyen életem volt azelőtt, hogy átváltoztam, de azt tudom, hogy halálom pillanatában sem szűnt meg annak az embernek a szíve dobogása, aki még most is itt él bennem. Talán ez volt a kulcsa annak is, hogy hosszú évekkel ezelőtt kínlódásaim után, erős akaratom jóvoltából vezetővé választottak. Talán tévedtem azzal kapcsolatban, hogy átok múltunk rabságában élni, talán ez mégis csak áldás, mely az utolsó reménysugár egy sötétben meggyújtott, magányosan égő gyertya képében. Mert tán szörnyetegek vagyunk, de a szörnyeteg nem táplálja a lángot, azt az ember táplálja. És ez a mi élőholt világunk legnagyobb igazsága.