Közeledik az egyetlen leány, akit a Mindenható gyermekének szólít. Haja dús és élénk lesz, mint a lobogó tűz, mégis lágy és narancsos, mint a naplemente. Telt ajkai a cseresznye sötétebb árnyalatában fognak pompázni és hófehér bőrét a legdrágább porcelánból fogják csiszolni.
Így teremté egyetlen leányát a Mennyei Úr és küldé huszonkét esztendőre a Földre, mert Isteni fejből kipattant halandó gyermek sem szolgálhatja szárny és glória nélkül a Teremtőt. A huszonkettedik életévét betöltve pedig megtérhet hazájába és Mennynek szolgálójává válhat, mert mindenkinek le kell rónia az eredendő bűnért járó könyörtelen retorziót.
Így szólt hát a prófécia.
Amikor azonban az ifjú lány betöltötte életének tizenkilencedik évét, az angyalok tudomást szereztek a létezéséről. Meglepődtek ugyan, de nagy örömmel fogadták a hírt mindannyian.
Kivéve egyet.
A Mindenható sosem engedte közvetlen bizalmába Selima és rendszerint csak minimális felelősséggel járó feladatokat aggatott rá. Isten jól tudta, mit teremtett és óvatosan bánt vele, de elpusztítani mégsem akarta. Selima szorgalmas és segítőkész angyalnak bizonyult, de a többiekhez képest túl nagy határozottsággal és hevességgel vetette bele magát a feladatokba. Mindig többet és többet akart. A Teremtőhöz legközelebb álló csoportokba akart lenni és azoknak is az élén szeretett volna szerepelni. Isten figyelmére vágyott, feltétel nélküli szeretetére és oltalmára. Ezért gerjedt szörnyű haragra, amikor tudomást szerzett a Mindenható eltitkolt lányáról. Viszolygott a gondolattól is, hogy az Urának halandó gyermeke született, de főleg rettegett attól, hogy ha az a gyermek huszonkettedik születésnapján halhatatlan lesz, milyen gyorsan és könnyedén kerül azonnal Isten kegyei közé. Feladta angyali mivoltját, de minden erejét megtartva indított háborút a Mennyek ellen és kezdett bele Isten halandó lányának üldözésébe.