Elmém mélyen belefeledkezve ragyogó tekintettel csodálja a falra akasztott festményeket, minden apró kis részlete magával ragad, megszédít és elvarázsol. Szinte látom, ahogy a színek felszaladnak a palettára, ahogy erős ecsetvonások mutatják meg alakzatok vonalait, ahogy kontúrok mélyednek és mosódnak el, ahogy színek és árnyalatok ölelik át egymást, furcsa mód ahogy mélyet szippantok a teremben szorult levegőből, még a festék mámorító illata is felsejlik, bár közel s távol sem érezhetném ezt, képzeletem vágyakozó játéka mindösszesen, csupán egy - egy emlékkép valahonnan a múltam egy kis mozaikdarabkájából. Éreztem ujjaim finomságában az érdes ecsetet, hallottam súrlódó mozzanatait a vásznon, a festék friss illata szédít, arcom pedig ezen képek határára meglágyul és kedvességet mutatva egy apró mosoly szökik karakterizált arcom vonásaiba, jobb és bal oldalt ezzel egy kis gödröcskét formálva, mely mindig keretet ad az örömömnek, ha ajkaim túlcsordulva széthúzódnak.
- Tehetséges művész vagy, ezt nem tagadhatom. - ejtem ki a szavakat, ahogy a festményeit nézem, melyeknek témái magával ragadóak, hisz ki csodálja a művészetet, annak minden pillanat, melyet ezzel tölthet, varázslatos békét nyújt. Talán hasonló érzései lehetnek ezzel kapcsolatban neki is, tán emlékei kis darabkái születtek újjá a vásznakon, ahogy puha szőrű ecsetével lassan és hosszan mesélt történeteket idézett maga elé, majd elevenített fel. - A virág pedig nem buta, nagyobb csoda lakozik benne, mint bármelyikünk szívében. Sosem csodáltál még egy útszéli pipacsot? - fordulok felé, kezeimet óvatosan keresztbe fűzöm a hátam mögött, ahogy tekintetem ismét az övét keresi, hisz szeretek nyíltan és őszintén beszélni, érdeklődésem pedig még rá is kiterjed, ahogy mindenki másra is, tán ennek köszönhetem széleskörű látásmódomat, mely lehetővé teszi minden döntésemnél a lehető legmegfelelőbb megoldást válasszam. - Sosem álltál még meg egyszer sem, hogy megcsodáld? Milyen jelentéktelennek tűnik, de ha leguggolsz mellé, a szemedben szinte lángra kap vörössége, vékony szára erősen és kitartóan emeli ki a magaslatokba szökő virágot. A sok zöld közül is egész más színben játszik az ő levele, szinte megszólít, mert oly kedves. - folytatom mondatom, mások számára tán csak valóban egy átmenti virágról beszélek, magam számára az egyik leggyönyörűbb növényről, mely az életet jelképezi, a kitartást és az akaraterőt. - A tiszteletre kitérve pedig, igazán furcsa módját választottad ennek kimutatására, de nem tagadom meg annak lehetőségét, hogy szavaid igaznak higgyem, miért is gondolnám, hogy át kívánsz verni? Hasznod nem lenne ilyenféle hazugságból. - jelentem ki, továbbra is őt és mozdulatait figyelve, hiszen már csak ketten vagyunk a teremben és úgy tűnik, ha sajátjai előtt nem is, előttem vállalja igazi valóját.
- Előttük miért nem mutatkozol így? - teszem fel a kérdést, hisz valóban elgondolkodtató, hogy saját családja előtt miért húz álarcot, mi szüksége van erre? Hisz ők csak egymásra számíthatnak, színészkedés itt felesleges, bár nem egy vér tölti ki őket egészen, mégis a család az első.

Erős és karakteres hangja a fülembe csapva sűvít keresztül a köztünk lévő távolságon, majd engem körbetáncolva halkul el egyenesen mellettem, midőn irányomba kezd lépkedni játékos mozgásával, hogy szégyenteljesen arcomba nevetve gúnyolódjon rajtam. Már hozzászoktam a hasonlatos megjegyzéseihez, valamint mindazon szavaihoz, amivel a föld alá kíván egem döngölni, de hangjára csak felszegem a tekintetem, mellkasom büszkeségtől duzzad, ahogy közelebb lépve végig simít az arcomon. Érintését szigorú pillantással tűrőm, egyenesen a szemeibe nézve, ha minden egyes alkalommal mikor ezt művelte velem én pénzt kaptam volna, már magam lehetne a földkerekség leggazdagabb embere és ebben semmiféle túlzás sincsen. Valami őrült és beteges vágyakozása van felém, pedig jól tudhatja, hogy ez lehetetlenség, de kitartóan harcol mellette, minden bizonnyal a kísértés hatalmas, a tiltott gyümölcs pedig még a méznél is édesebb. Kezeit ütemesen fontja össze maga előtt, midőn szemem egy pillanatra megvillan, talán még sosem álltam ily közel hozzá, magamnak nem igazán engedek ilyen mértékűen csekély távolságot bárkivel szemben is, aki nem az enyéim közül való, azonban nem teszek róla említést, hogy zavaróan hat ez rám, hanem egyszerűen csak válaszolok a gúnyolódására, hiszen illetlenség volna tőlem szó nélkül hagynom mondatait. Egy pillanatra ellépek előle, majd mellette megállva, mint a tűz és víz csak összeütközik a megpördülő levegő, hisz most egymás elől szívjuk azt el, pillantásaink pedig villámokat szórva kezdenek örült csatába, míg a füléhez hajolva suttogni kezdek, finom szavakat formálva, óvatosan kiejtve minden egyes hangot, már - már bizalmas jelleggel továbbítom gondolataim feléje.
- Tudod, Azreon. - ejtem ki különös hangsúllyal díszítve a nevét, hiszen illő ilyen tiszteletet adnom neki, ha már ő nem is tette ezt meg velem szemben, megpróbált megalázni, de magam erősebb vagyok annál, mint hogy néhány mocskos szó meggyalázzon. Talán érthetné, ha viselkedésén változtatna, akkor beszélgetéseink is kellemesebb hangvételben zajlanának, azonban tudom, hogy nem kíván rajta változtatni, ezért már kellően hozzá vagyok szokva a történésekhez.
- Magamnak is meg vannak az eszközeim arra, hogyan mutassam meg valakinek, merre van a helyes út, és talán te is elhiszed ha azt mondom, hogy még a hátát sem kell megsimogatnom hozzá. - bűvölöm a mondataim közelről suttogva, tán ajkam néha - néha hozzá is ért a fagyos bőréhez. - Sosem próbáltál meg másképp hatni a családod tagjaira, csak is kizárólag kínzással, de miből gondolod, hogy másképp nem lehet sikered? Talán kissé karót nyelt vagyok vagy inkább régi módi, de ez a koromból fakad, azonban aki bezárkózik és szűk látókörű az nem én vagyok. - zárom le a mondandómat, majd arrébb lépve kezdek lassan sétálgatni a teremben tekintettem a falra akasztott képeken függesztem meg, melyek kiváló művészek kezeinek munkáját dicsérik. Volt idő mikor magam is szenteltem ennek a szenvedélynek, de az egyre sűrűsödő problémák ezt mostanában lehetetlenné teszik, talán majd egy nyugodt napon arra ébredhetek, hogy nem történt semmi olyan probléma, mely azonnal jelenlétemért kiállt, mely azonnal személyemet kívánja. Azonban addig marad a sóvárgó vágyakozás, de egy vezető akkor jó vezető, ha saját érdekeit képes eldobni a családja érdekében, én pedig minden egyes alkalommal megteszem. Ugyan valahányszor egyedül jelenek meg itt, mégis nem egy magam képviselem, hanem az egész családom, nem egy valakiért szól a harcom, hanem értük, nem egy magam vagyok, mi együtt vagyunk, egyek vagyunk.

A percek lassú léptekben kúsznak tovább, mintha egy örökkévalóság emésztő sokaságáig tartana egyetlen pillantás, magam feszélyező tekintete egy villanásnyi időre zárja csak el pilláival a külvilágot, azonban amint újra megvillanhatnak szembogaraim szembetalálom magam a másik klán vezetőjével, kinek személye olyan nagyon különbözik tőlem. Végig nézem, ahogy kecses mozgással igyekszik le az emeletről felém és bár feltételezem ez a legtöbb ember számára igen csak vonzó lenne, én rideg arckifejezéssel tűrőm, hogy megközelítsen majd végül teljességgel birtokba vegye az aurámat, Azreon ugyanis valami oknál fogva szerette a velem való közeli kontaktust.
- Ha nem sértelek meg vele, én nem igazán nevezném ezt hiányérzetnek, sokkal inkább szükséghelyzetnek. - zárom le egyszerű szavakkal mondatomat, miközben irányt mutat nekem, én pedig lassan nyújtom ki feléje a kezem, illedelmesen mutatva, hogy szeretném ha előttem haladna, hiszen mégiscsak ő a nő. Nem esik nehezemre az illem ezen apró szabályait alkalmazni, hiszen jellemvonásaimban mindig is tapasztalható volt az udvariasság és a tiszteletre való hajlam.  
- Igazán köszönöm, de most vissza kell, hogy utasítsam, talán majd egy másik alkalommal. - biccentek a fejemmel egy aprót, bár a legtöbb esetben ezt a mondatot használom a finom visszautasításra, nem szoktam nagyon máshol táplálkozni, mint a saját otthonomban és mivel ez már hosszú idők óta így zajlik, nem is kívánok változtatni rajta. Mikor beérünk a terembe lassú léptekkel közelítem meg az egyik széket, egy pillanat erejéig a társaságomul szegődött nőre tekintek, ezzel is jelezve, hogy helyet kívánok foglalni, ha ő sem látja ennek semmilyen nemű akadályát.
- Ha szabad?! - húzom ki egy picit megemelve a széket, miközben körbenézek a teremben, hogy újra és újra szemrevételezzem annak minden apró kis szegletét, mert bár már volt alkalmam ezt megtenni, mégis leköti annyira a figyelmem, hogy egy - egy alkalommal mikor újra ezen falak között sétálok, akkor megismételjem. Nem felejtettem el az apró részleteket, emlékeim homályosuló képei még most is őrzik, de szememnek mindig kegyes boldogság, ha felfedezhetem ezeket a régies falakat, melynek minden kis faldarabkája egy régi történetet suttog az elszálló idők végezetével egyre halkabban és halkabban.
- Azreon, azt hiszem a rám irányuló szexuális vágyaid nem tartozik a napirendi pontjaink közé. - pillantok rá, mikor is megütik fülemet a mondatai, amiket már párszor kényszerű voltam elviselni, eleinte talán idegesítettek, ma már azon inkább elengedem a fülem mellett, mert ez a nőszemély mindig képes valamit megjegyezni, nem is értem hová gondol, hiszen tudja, hogy köztünk az ég világon nem lehet semmi.
- Továbbá azt gondolom, hogy a saját klánbeli személyekkel jogod van azt tenni amit akarsz, bár nem preferálom a nyilvánosság előtti kínzást épp eléggé kiszolgáltatott helyzetben lehet így is, nem hinném hogy szükséges volna a további megaláztatás a számára. Talán ez egyszer te is eltekinthetnél ezen eszközöktől. - állok fel az eddig ülőhelyzetemből, majd lassú léptekkel járom be a teret, amíg el nem érek az ablakhoz és ott megállva szememmel veszem birtokba a kinti tájat. - Természetesen az én lányom is tudni fogja, hogy hibázott, ugyanakkor vad szív hűséges érzését nehezebb elnyomni, mint bármi mást, de gondoskodom felőle, hogy ne okozzon többé kellemetlenséget a családodnak. - fordulok feléje lassan, ahogy tekintetem egyenesen az övébe váj, szinte teljesen belefurakodva játszadozik, miközben őt vagy épp arcának mozzanatait kémlelem. Nem tudom miféle hajlam gyúl égő tűzzel benne, amiért mindenre a kínzást, kegyetlenséget használná tanító jelleggel, talán az ő családja csak ebből tanul, nem hinném, talán csak azért gondolja így, mert még nem próbált máshogy hatni rájuk, ugyanakkor kérésem tán egészen feleslegesen is hathat, hiszen jogom nincs az ő döntéseit befolyásolni. Feltételezem, hogy ebben egyetértünk, még akkor is ha senki egy szóval sem említette meg az elhangzó beszélgetés során.

Lassú lépteim kimértsége és határozottsága az egyetlen magabiztos dolog, ahogy magányom csendjében haladok előre kitűzött célom felé, hisz megbeszélt találkozóra sietek, melyről semmiképpen sem kívánok elkésni, hiszen a pontosság híve vagyok, ezt pedig egy vezetőtől el is várják, magam pedig olyan vezető vagyok, ki igazán fontosnak tartja a legapróbb részleteket is, hiszen ezek adják meg a nagy dolgok titkát, lényegre törő mivoltát. Olyan erős jelentőségteljes apróságok ezek, melyek tán külön - külön elvesző jelentéktelenségbe burkolóznak, de mégis olyanok, mint a kis mozaikdarabkák, melyeket ha helyükre illesztünk egymás mellé, egy tökéletes és csodálatos szépségű kép tárul tekintetünk elé, melyet emlékezetünkbe vésve őrizhetünk, hisz a kép halványuló és hiányos lenne, akár csak egy mozaik darab eltűnésével. Ilyenek vagyunk mi vezetők is, kiknek cselekedetei, tulajdonságai, apró gesztusai szabják meg nagyságát, kivívott tiszteletét társai körében, kikkel egy emberként élve harcolhatunk a túlélésért folytatott háborúban, magam pedig mindig is a megfelelő vezetője akartam lenni családomnak, akik az idő múlásával már csak rám támaszkodhattak, a bizonytalanságuk ellenére felnézhettek rám és tudták azt, ha valaki, akkor személyem a garancia arra, hogy védelemben és szerető környezetben fognak megnyugvó békére lelni. És a hű vezető tud megalkuvásra bólintani, tud együtt dolgozni és néha olyan lépéseket, döntéseket is képes meghozni, amely lehet, hogy személyes jólétét nem szolgálja, de a környezetében lévő társaiét igen és ezt előtérbe helyezve söpri arrébb önös érdekeit, valamit teszi azt, amit elvárnak tőle. Magam sem szeretem a hűvös környéket, hiszen minden alkalommal mikor ezen helyszínre kell jönnöm valami egészen furcsa érzés fog el, annyira rideg és taszító itt minden, annyira más és annyira elutasító, már csak akkor is ha találkozol egy másik egyeddel ebből a klánból, akik méregetve és gyűlölködő pillantásokkal üdvözölnek, hiszen területükre léptem, ez pedig az ő szemükben mélységes nagy bűn. Mélyen, hátamba fúródva érzem a gyűlölködő tekinteteket magamon, ha pillantással ölni lehetne, már minden bizonnyal a föld alatt volnék, hiszen itt annyi éles tekintet fogad, annyi bíráló szó, amely az enyéim között sosem eshetne meg, hiszen őket tiszteletre és elfogadásra tanítottam, hogy harcoljanak és küzdjenek magukért, de maradjanak emberségesek, mert ez nagyon fontos a számunkra. A kegytelen tekintetek övezte halk neszű lépteim vesznek el, miközben bár csak távolról méregetnek engem az itt élők, mégis szinte hallom az igazságtalanul felcsendülő szavaikat, amiért néha egy - egy másodperc erejéig rájuk is nézek, mire ők zavarosan kapják el fejüket, hogy soha ne kelljen találkozniuk az én égő zöld keretekbe foglalt szembogaraimmal. Hiába jövök máshonnan, a tekintélyem itt is bizonyos értelemben félelmet kelt a vámpírokban, még akkor is, ha valószínűleg ezt a magas korom okozza, hiszen jóval idősebb vagyok a legtöbbjüknél, ez pedig megadja az okot a három lépés távolságra. Ahogy egyre közelebb érek, néhány olyan személlyel is szembetalálom magam, akik már ismernek és ha bár kényszeredetten is, de tiszteletet mutatva kérnek engem arra, hogy kövesem őket, azonban az előtérbe lépve egyöntetű határozottsággal állok meg és nem haladok tovább.
- Üzentetem Azreon-nak, hogy nem kívánok sokáig időzni, ezért is kéretem fáradjon elém. - ejtem ki a szavakat tisztességgel, magam nyilvánvalóan megadom mindenkinek azt, ami jár, így aztán nem is kívánok többet szólni hozzájuk, csak várakozom, hogy az említett személy hírül kapja jelenlétem és találkozásunkat megejthessük.