Nem tudom felidézni, hogy milyen volt az átváltozás előtti életem. Emlékszem az arcokra, tudom, hogy volt egy családom, barátaim, akiket szerettem és ők is viszont szerettek. Ahogy azt is tudom, hogy életem nem mindig volt boldog és vidámsággal teli, rengeteg rossz volt benne, amire nem szívesen emlékszem vissza. Azt hiszem, pontosan emiatt, a rengeteg rossz miatt, történt velem az, ami. Mintha előre meg lett volna írva.
„A lány, aki elmenekül otthonról a problémák elől, s egyszer csak sorsfordító változáson megy keresztül”, micsoda remek szalagcím lenne, ha ez egy film lenne. De ez szigorúan nézve nem egy film. Még is mind szerepet játszunk benne, én pedig életem filmjében a főszerepet kaptam…
Mindig úton voltam. Sosem tudtam, hogy mit tartogat számomra a jövő, hogy hol fogok új hajnalra ébredni, vagy egyáltalán hol hajtom majd álomra a fejem. Semmi sem volt állandó az életemben. Az emberek jöttek-mentek, a városokat pedig egyik után a másikat hagytam el. A világ továbbhaladt körülöttem, én pedig csak egymagamban tengettem mindennapjaimat. A változás csak a halálom után következett be. Az egyetlen biztos pont, vámpír életem első éjszakáján sétált bele az életembe. Emlékszem milyen volt megpillantani Őt. Megdermedtem, egyszerűen moccanni sem mertem a jelenlétében. A lélegzetemet is visszafojtottam, ahogy ő rám nézett, s tekintetem találkozott az ő égő, zöld színben pompázó szemeivel. Nem tagadom, féltem tőle. Az egész megjelenése valahogy annyira tekintélyt parancsoló, annyira magabiztos és határozott volt, hogy mire kettőt pislogtam, már a földet bámultam és rá sem mertem nézni. Akkor még nem tudtam, hogy ki ő, vagy miért jött, de az, hogy minden tekintet rászegeződött a teremben, sokat elárult róla.
Sejtitek már, ki ő? Ki ez a titokzatos idegen, kinek már csak tekintetétől is megnémulna bárki? Hát jól nézzétek meg ezt a szempárt, mert sokszor fog még felbukkanni életem filmvásznán.
Ez az idegen, ez a vámpír, ez a férfi volt az, aki felkarolt és kérés nélkül az egyetlen biztos ponttá vált, összedőlni látszó életemben. A mentőövem volt, a kapaszkodóm és a támaszom egyszerre. Segített nekem – vagy legalább is próbált, hátha olyan lehetek, mint ő, elfogadva az elveit, a klán szabályait. Szerettem volna olyan lenni, mint ő. Akartam azt az életet, amilyet ő tudott volna biztosítani. De nem voltam elég erős, nem voltam eléggé kitartó. Hiába volt ott mellettem, én mégis elsüllyedtem a vörös, gyöngyöző, meleg vér tengerében. A vér mámorítóan fémes íze magával rántott és teljesen be is szippantott. Feladtam, többé nem küzdöttem a vér utáni sóvárgással, mely minduntalan megkísértett, ahogy embert láttam az éjszakában. Három, gyötrelmesen hosszú év után a Dinali klánban, ez volt maga a megváltás, a vámpírlét csúcspontja. Rájöttem, hogy nincs miért tovább maradnom a jófiúk között. Így hát fájó szívvel és könnyes búcsúval… - Ugyan, dehogy! Ez nem az a mese! - Egyszerűen csak bejelentettem, hogy nem kívánok többet ottmaradni, mire a Vezető, azt hiszem csalódottan, de igent mondott. Még ma is látom magam előtt azt a tekintetet, amivel akkor rám nézett. Ez azonban a legkevésbé sem érdekelt, ahogy most sem mozgatta meg a fantáziámat. Szóval, nem meglepő módon, széles mosolyomat arcomra öltve, felkerestem a másik klánt, akik tárt karokkal vártak egy újabb vérszomjas szörnyeteget. Hát… ezt a szörnyet tőlem meg is kapták.
Ki gondolta volna, hogy a vér, akár csak egy csepp is, képes előcsalogatni a legrosszabb oldalát egy magamfajtának? A vöröslő, éltető nedű, még a legedzettebbeket is képes bűnbe csábítani. Akkor gondolom, senkit sem fogok meglepni, ha azt mondom, hogy kifejezetten élveztem a bűnbeesést?

Patakokban folyt végig a vér nyakam finom vonalán, vörösre festve a fehér anyagot, mely puha bőrömet takarta a kíváncsi szemek elől.  Nem, ez nem az én vérem volt, hanem egy névtelen kis senkié, akit az éjszaka közepén szedtem fel valamelyik bárban, nem is olyan messze innen.
Elszakadva a nyakától, eltoltam őt magamtól, hogy csillogó, veszélyesen villanó szemeimmel, figyelemmel kísérhessem, ahogy csörgedező vére legördül fehér bőrén, hogy végül a földet is vörösre fesse be. Mennyei látványt nyújtott, amit minden egyes alkalommal szívesen néztem végig.  Szerettem, hogy játszadozhatok, hogy félelmet kelthetek és, hogy irányíthatok.  Élveztem, hogy fürdőzhetek a vérben és, hogy a környezetemet is vérrel boríthatom be. Tetszett, ahogy a meleg vér szétfröccsent a falakon, a földön és ezekkel együtt mindenütt. Talán túl morbid? Akkor még nem is említettem, hogy azt a részét mennyire imádom, mikor az emberek könyörögnek az életükért. Az aztán az igazi szórakozás, egyszerűen zene füleimnek. Sokkal élvezetesebb úgy a vadászat, ha tudják, hogy mi vár rájuk és sikongathatnak, könyöröghetnek, sírhatnak, míg véget nem ér az életük. Na és a szemük…! A gyönyörű, félelemben forgó szemük is csak feldobja az egész hangulatát.
Tekintetem a ficánkoló férfiéba fúrtam, s csak néztem a rettegést, ami az övében ült ki. Hallgattam szívének heves dobogását, az ereiben száguldozó vér, lüktető ritmusát, szapora légzését.  Ezek a mámorító hangok, felkorbácsolták a bennem szunnyadó szörnyet, adrenalint pumpáltak ereimbe. Gondolkodás nélkül, élvezettel húztam újra közel magamhoz a férfit, s mélyesztettem belé fogaimat. Behunyt szemekkel élveztem ki, hogy mámoros vére a számba robban, én pedig egyre mohóbban szívtam és szívtam az éltető nedűt. Erősen szorítottam magamhoz a férfi, reszkető testét, szinte már össze is préseltem, de ez sem számított volna, hiszen a vége ettől még nem változott volna. Bőrömön éreztem egyre jobban gyengülő szívdobbanásait, hallottam utolsó, elakadó lélegzetét. Aztán egyszer csak mindennek vége volt. A légzése elakadt, a szíve megszűnt dobogni… egyértelműen meghalt. Élettelen testét eleresztettem és néztem, hogyan csuklik a földre. Mintha csak egy rongybaba lett volna, egy báb, mellyel már soha többet senki sem fog játszani. Egy részem sajnálta a férfit, hiszen jobb élete is lehetett volna, ha ma este nem épp én kapom őt el. Egy másik részemet viszont egy cseppet sem érdekelte ez az ember, sőt! Élvezte és örömtáncot tudott volna lejteni a hullája körül, ha épp nem tűsarkúban és csupa véresen álldogált volna felette.
Egyetlen mozdulattal nyaltam le ajkaimról a férfi maradék vérét, s megint egy másikkal töröltem le arcomról a férfi „maradékát”. Az kicsit sem tudott zavarni, hogy nyakam vonalát, s még fehér ruhámat is ennek a szerencsétlennek a vére tarkította be. Undorodva tekintettem le a lábamnál heverő testre és egy szemforgatás közepette, egyszerűen csak átléptem felette, hogy otthagyjam megrohadni, ha csak valaki rá nem talál szegény ördögre.
Lassú, kimért és magabiztos léptekkel indultam meg a sikátor szája felé, amikor megláttam.
Ott ált és a falnak támaszkodott. Fejét lehajtotta, két kezét összefonta mellkasa előtt. Szikrázó, zöld szemeivel pedig engem figyelt. Nem ez volt az első alkalom, hogy megkeresett.
Emlékeztek még arra a fazonra, aki felkarolt, és a biztos pontommá vált az életben? Na, ő volt az…
Majdnem ötszáz éve, folyamatosan jelen volt az életemben és valamiért nem akart lemondani rólam. Azt hiszem, talán bízott benne, hogy egy nap, majd megtérek, és újra csatlakozom hozzá. Milyen édes gondolat… rendes tőle, hogy még hisz bennem. Én már nem hiszek, eladtam a lelkem a gonosznak, minden szórakozásomat csak a vadászatban, a vérben és az emberek félelmében leltem, ezt pedig nem akartam eldobni, még az ő két szép szeméért sem.
- Demetrius… - ejtettem ki nevét, ahogy szépen, lassan mellé értem. Ajkaimat féloldalas mosolyra húztam, tekintetemet pedig az övébe fúrtam. Jól tudtam, hogy miért jött, de a válaszom most is, mint már oly’ sokszor korábban, ugyan az: Nem.