A távolban álló, elhagyatott kastély robosztus tornyai az égig nyúltak. Zömök kőfalait narancsszínűre festette a lemenő nap fénye, amely az ég alját is a kék és a sárga keverékével színezte. Eső nem esett, az égen egy kósza felhő sem volt látható, de a horizontom egyébként is eléggé kis mértékben látszódott, mert völgyben álltam; Körülöttem mindenhol fehér, csipkés tetejű hegyvonulatok húzódtak. A közelben álló szederfa megsárgult levelei enyhén megremegtek az őket lassan ostromló szellő érintésétől. A makulátlan ég, a tiszta időjárás, a fagyos, de gyenge szellő egy szörnyű vihar ígéretét hordozták magukban.
Fekete ruha volt rajtam. A szatén feszesen simult testemhez, mégis olyan könnyedén mozgott velem, mintha melegítő lett volna rajtam. A csillogó, ében ruhám bővülő alsó része egészen a bokámig ért. Nem védett se hidegtől, se melegtől, de hatalmaskodó külsőt kölcsönzött nekem. Mezítelen lábbal tapostam az ősztől megsárgult füvön, melyek gyéren nőttek, így esély sem volt rá, hogy megvédjenek a föld hűvös érintésétől. Ajkamon vérvörös rúzs rikított holt fehér arcom közepén, mely fölött smaragdszínű szemeim csillogtak, gonoszan, elkötelezetten és bosszúszomjasan. Én is egy szörnyű vihar ígéretét hordoztam magamban.
Ez a vihar azonban más lesz, mint a dörgéssel, villámlással és özönvízzel járó égszakadás. Én valóban beszakítani fogom az eget, hogy aztán csinos angyalkák milliói pártoljanak el Istentől és csatlakozzanak az én birodalmamba. Magamra haragítottam a Teremtőt, de dühöm sokkal veszélyesebb következményeket vonz maga után, mint az övé. Én bármilyen eszközhöz képes vagyok folyamodni az ő tönkretétele érdekében, míg az ő hatalma így is egy kicsit megbillent, amikor kiderült, hogy halandó lánya a Földön él. Habár Isteni erővel nem rendelkezem, és még nem birtoklok egy több millió főből álló bukott angyal sereget sem, de előnyben érezhetem magam. Bennem több méreg és bosszúság van. A hosszú évek során felgyülemlett csalódottság, féltékenység és megszégyenítettség segítségével állok szembe az Úrral. Ő tette ezt velem. Engem, a teremtményét saját maga formálta az ellenségévé. Kár, hogy arra már nem terjed ki az ereje, hogy amilyen gyorsan és könnyedén megteremt, már nem képes ilyen egyszerűen el is pusztítani. Micsoda szenvedés lehet ez számára. Még ő sem lehet képes mindenre.
Én viszont hamarosan igen. Gonosz, sejtelmes mosollyal indultam meg az óriási kastély felé, ahol majd a birodalmam építgetem. Elsősorban Nola meggyilkolása és néhány angyal toborzása a fő célom, de terveim között szerepel egy szövetség az ostoba démonokkal, hisz hiába pornép közül való, akkor is szükségem van az erejére. Isten démonok elleni viszolygása pedig csak kellemes mellékhatása lesz a végkifejletnek. A másik vágyam pedig a természetfelettiek közötti szövetség szétrombolása. Hadd dúljon a háború. Hadd kapkodja Isten a fejét. Felejtse el, hogy fellázadt angyalkája éppen az ő bukásának tervét szövögeti.
Szükségem lesz boszorkányokra, telepatákra és vámpírokra is. Aljanép mind, de hasznosak lehetnek célom eléréséhez. Olyan sötét tervek kavarognak a fejembe, amihez elengedhetetlen a boszorkányok fekete mágiája, a telepaták éles esze és a vámpírok kötetlen értékrendje. Kell pár személy, akik bepiszkítják helyettem a kezüket.
Megálltam a leamortizált, vastag falú kastély vaskerítése előtt és széles mosolyra húztam az ajkam.
- Száműzhetsz, de el nem pusztíthatsz. – súgtam a semmibe, mire szívbe markoló hang hasított az égbe. A mennydörgést szinte azonnal követte egy vakító fénycsóva, majd leszakadt az ég. Az esőcseppek úgy zuhantak a föld felé, mint gyönyörű, az ég alá hulló, bukott angyalok. – A vihar elkezdődött. – Szavaim nem megállapításszerűek voltak, inkább egy ígéretnek hangzott.
Addig álltam az ajtó előtt, míg a vékony szatén teljesen át nem ázott, majd a víztől súlyos ruhámban beléptem az új otthonomba.