Hova fajult a világ már?! Tettem fel magamban a költői kérdést. Sosem panaszkodtam az életem miatt. A szüleim nagyon okos és talpraesett lányt neveltek belőlem. Sosem adtam fel azt amit a fejemben elterveztem. Bár nagyon akaratos voltam világ életemben. Az akaratomat a nagypapámtól örököltem. Mindenki örült volna ha ezeket a géneket nem öröklöm meg. Hiszen nem mindenki szerette őt. De én kis koromban istenítettem. Sőt mikor életét vesztette hónapokig nem jöttem ki a szobámból, még a vacsoráknál sem jelentem meg. Nem volt életkedvem s nem szívesen mentem közösségbe. S a halála miatt nem jártam iskolába egy ideig. De visszatértem a jó útra, mert rájöttem ő sem akarná, hogy a tanulmányaimat eltékozoljam. Bár akkor a szívem darabokra tört még is tovább léptem. De még akaratosabb lettem mint voltam egykor. Az akaratom odáig nőtt, hogy 20 évesen elköltöztem a szüleimtől. A szüleim bár nem gazdag családból származtak még is mindenem meg volt amit csak akartam. Amit a papámnak köszönhettem. Amikor betöltöttem a 18.-évemet mondhatni rám hagyott egy kisebb vagyont. Használtam is hiszen egy szép lakást vettem belőle. A szüleim ostobának tartottak emiatt. De nem érdekelt hiszen a saját lábamon megálltam tökéletesen. Egyetemre mentem sikeresen és boldog voltam. S egy diszkóban vállaltam pultos munkát. Bár volt pénzem, ennek ellenére azt éreztem dolgoznom kell az egyetem mellett. Így nem éreztem azt, hogy egy gazdag lányka vagyok aki mindent megvehet csak mert a nagyapja megáldotta sok pénzzel. A szüleimmel a kapcsolatom teljesen megváltozott. Már nem álltunk olyan közel egymáshoz. A szerelmi életemet lecsökkentettem minimálisra. Nem volt szükségem még több zűrre a mostaninál is. Mert hát igen, az utóbbi időben a baj követett engem. Sok sérelem ért az életben. Ezért sem voltam mindenkivel kedves. Volt akiben megbíztam, de rettenetesen bizalmatlan hölgy vagyok. Ritkán nyitom meg a szívem a világ felé.