Hallom a meséket, mendemondákat, miszerint a jóságos teremtő megajándékozza elkorcsosult teremtményeit egy második lehetőséggel, amit nem kellene elcseszniük. Mi ,lordok, azonban olyanok vagyunk, mint a fertő. Mindenhol megvetjük a lábunkat, gyökereket eresztünk az emberek tudatába, hogy ne szabaduljanak az állandó kísértés alól. Egy újabb megváltónak pedig esélye sem lesz. Már most bukásra van ítélve, pedig még ki sem lépett a fényre. Miért ne lehetne Ő? Csinos, fiatal... akár Ő is lehetne, a nyílt gyilkosság azonban nem igazán az én stílusom. Ráadásul ha a kislány ártatlan nem kapják meg fogadott testvéreim a pokolban, csak visszatér apucihoz, aki valószínüleg dühösebb lenne a pokol ezer ördögénél. Egy szó mint száz egyszerűen nem éri meg. Aki gyávának fog nevezni emiatt annak úgyis a fejét veszem, nincsen mi miatt aggódnom.
Végigmérem szemeit , miközben engem figyel. Szegény kislánynak hosszú éjszakája lehetett, de nem baj. Még hoszabb lesz, amíg nem válaszol a kérdéseimre. Addig azonban előadhatom a gondokodó nővér szerepét.
Azonnal vékony kabátom zsebébe nyúlok és előveszek egy zsebkendőt.
-Jól vagy?-érdeklődök miközben együtérzést szimulálok. Árulkodó jelek után kutatok, de semmit nem látszódik. Annyira hétköznapi.
-Van a közelben egy kis kávézó.. szívesen meghívnálak egy kávéra, teára... ha van kedved.-Hangom kérdező, testbeszédem azonban egészen másról árulkodik.

Sosem féltem a vámpíroktól. Nem volt okom tartani tőlük, sőt , amikor éppen buliznak kifejezetten kedvelem a társaságukat. Erősebbek, mint az emberek és az ágyban is fényévekkel jobbak. Talán ezért döntöttem ismét New Orleans mellett, anak ellenére, hogy annyi szép hely van a világon. Az itteni éjszakáknál , azonban nincsen jobb.
Rövid kiktélruhát viselek, ami élénk piros, magassarkúm pedig klasszikus fekete. Sosem volt szükségem túl kihívó ruhákra, de a piros a gyengém. Elhaladok egy kis kápolna előtt. Valakit temetni fognak. Özvegy sírást hallok és gyermeki zokogást. Megállok egy pillanatra és belesek az ablakon. Imádkoznak, nem tudják, hogy az Istenük már rég leszarja, hogy ki könyörög és miért. A holtakat nem lehet feltámasztani és a miértekre nincs válasz. Plusz pont azonban, ha a gyerek ellélektelenedik, akkor egy újabb gennyes förtelem levitálhat ki a pokolból, hogy elfoglalja a testét. 1-0 a démonok javára.
Mielőtt elindulnék a kisfiú rámnéz. Egyenesen a szemeimbe. Én pedig nem mondok semmit, csak a hideg üvegre tapasztom ajkaimat és rúzsos csóknyomomat hátrahagyva tovatűnök az éjszakában. Néhány lépés után egy hang állít meg.
-Angyal vagy?-vékony gyermeki hang. Tele reménnyel, vággyal, hogy valami pozitívat kapjon. Lassan megfordulok a hang irányába. Közelebb van hozzám , mint először gondoltam. Leguggolok és felé nyújtom a kezeimet, Ő pedig odajön hozzám és hagyja , hogy megöleljem.
-Már nem.-finoman elengedem, hogy az arcára nézhessek. Szomorúan vizsgálja a földet, mintha onnan várna segítséget. Legalább ezúttal nem hibázott akkorát.
-Te gonosz vagy?-kérdez még halkabban mint eddig. Megcsókolom a homlokát majd faképnél hagyom. Nagyon sok idő telt el azóta, hogy megváltam a szárnyaimtól. Nagyon régen repültem utoljára. Semmi más nem hiányzik az egészből, csak a felhők felett felkelő nap látványa.
Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, de utamat folytatom, így egy piros lámpánál majdnem nekiütközök egy lánynak.
-Bocsi.-préselem ki a fogaim között. Miért olyan ismerős az arca?