Biztonság…
Annyi éven keresztül kerestem a választ, arra az egy kérdésre, hogy mi lehetett az-az érzés, mely minden alkalommal megragadott, mikor Demetrius felbukkant. Hát, egy ideje már tudtam a választ. A biztonság érzése ölelt körbe, akárhányszor csak a közelembe került. Azt hiszem, ezt már ő maga is tudta. Tudnia kellett, vagy legalább sejtenie, hogy jelenléte egy bizonyos szintig nyugtató hatást gyakorolt rám. Amikor itt volt, úgy éreztem, hogy az égvilágon semmi rossz nem történhet. Az első pillanattól kezdve tudtam, talán már akkor, mikor először találkozott tekintetünk, tudtam; amíg ő él és lélegzik, addig mellettünk lesz, itt lesz velünk, velem. Vicces nem? Azt hiszem, megőrjített. Megőrjített a törődésével, azzal, ha mellettem volt, vagy éppen azzal, ha nem volt itt velem. Egyszerre volt szükségem arra, hogy a közelemben legyen, de ugyan akkor szerettem volna minél távolabb tudni magamtól. Azt akartam, hogy ne mondjon le rólam, de azt is, hogy felejtsen el. Hadban álltam saját magammal, felfegyverkezve érvekkel és ellenérvekkel, még sem aratott győzelmet egyik oldalam sem. Valami nem stimmelt velem… nem tudtam mit is akarok valójában. Talán ezért is kerestem a hold és a csillagok társaságát, hátha ők megmondják, hátha ő belőlük kiolvashatom a megfelelő választ, ezzel egy életre véget vetve a bennem dúló harcnak. De a fénylő égitestek nem feleltek nekem, Demetrius pedig megint itt volt, újra mellettem.
Csak figyeltem a hangjára, fejemet felé fordítottam, tekintetemet az övébe fúrtam. Tetszett az a csillogás a szemeiben, a gödröcskéi, a mosolya, az, hogy milyen véleménnyel volt az égi palettáról, hogy mennyire őszinte volt és igaz. Azt hiszem, talán ezért is kedveltem őt.
- Elképesztő, milyen mély gondolataid vannak. – Eresztettem egy lágy mosolyt arcomra, szemeimet most is az ő égő, zöld szemein tartva. – Amikor én az égre nézek, a ragyogó csillagoktól és a tündöklő holdtól várom a választ arra; hogyan tovább? Úgy érzem… - picikét megráztam a fejem. – Úgy érzem, ők a barátaim, a bizalmasaim, a családom. – fejeztem be gondolatmenetemet. Nem is tudom miért, de úgy éreztem tudnia kell róla, nekem mi járt a fejemben, ha éppen az eget bámultam. Valami azonban nem volt még kerek. Mondanom kellett még valamit. – Van még valami, jobban mondva valaki, aki hasonló gondolatokat vált ki belőlem. – Most először kaptam el róla a tekintetemet és néztem inkább a folyóra, csak ne az ő szemeibe. – Minden elismerésem neki. – jegyeztem meg csendesen, újra felé pillantva, halványan elmosolyodva. Igen, eléggé egyértelművé tettem számára, amit talán már eddig is sejthetett, de az én számból még sosem hallhatta. Gyakorlatilag kiteregettem előtte a lapjaimat, megmutatva az ütőkártyát, amit akár fel is használhatna ellenem, ha akarna. De én tudom, hogy ő nem ilyen, sosem lenne képes ilyesmire. Ellentétben velem… Velem, aki, ha kell, kemény és végzetes eszközökhöz folyamodom, hogy célba érjek.
Megint elfordultam tőle, s bámészkodni kezdtem. Mindenhová néztem, csak őrá ne kelljen. Egy kanyi hangot sem adtam ki, csak némán, szinte lélegzetvisszafojtva ültem mellette. Ezek után nem szívesen szólaltam volna meg újból, nem akartam belemenni ebbe a témába. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy ez ki is volt írva az arcomra, benne volt a mozdulataimba, vagy épp a mozdulatlanságomban. A lényeg egy volt; erről nem beszélek többet.
A percek teltek és teltek körülöttünk, Demetrius és én pedig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Azt hittem, hogy ez, talán így is marad, s mikor megunja úgy is elmegy, de nem ez történt. Ő itt maradt, hangja pedig olyan volt, akár csak az üvegcsörömpölés; hirtelen jött, és felkavarta a csendet. A kérdés határozottan váratlanul ért, jómagam pedig azt sem tudtam mit kellene erre felelnem. Végül…
- Igen-igen. Minden rendben. – hazudtam. Még egy féloldalas mosolyt is mutattam felé, de nem néztem rá. Makacsul a vizet bámultam és igyekeztem visszatartani könnyeimet. Szúrt a szemem, de nem akartam odakapni és megtörölni, nehogy eláruljam magam. Az igazság az volt, hogy semmi nem volt rendben. Nem volt rendben semmi… velem kapcsolatban. Azonban nem akartam, hogy ezt megtudja, hogy aggódni kezdjen és továbbkérdezősködjön. Egyedül akartam ezt lerendezni magamban, nem akartam segítséget, sem pedig tanúkat. Úgyhogy visszanyeltem könnyeimet, két kezemmel megdörzsöltem a szemeimet, mintha csak a fáradságot űztem volna el. Eztán újra Demetrius felé fordultam, könnyed mosolyra húztam ajkaimat és őt figyeltem. Reméltem, hogy semmit nem vesz észre rajtam, az előbbi kis dologból. Hagytam, hogy végigsimítson arcomon, s arra az egy pillanatra még le is hunytam szemeim, hogy lássa… rendben vagyok, vagy majd leszek.
- Jól vagyok, tényleg. – mosolyogtam rá, s igyekeztem, hogy szemeim is valami hasonlóról árulkodjanak, ne pedig másról. Jól esett, hogy érdeklődött irántam, hogy mindig ennyire foglalkozott velem és figyelmes volt. – Na és te, Dem? – kérdeztem. Komolyan érdekelt, hogy mi van vele, hogy még bírja-e terelgetni a „nyáját” és segíteni nekik, ahol csak tud. Az, hogy mellettem volt, arról árulkodott, hogy még mindig az „apa” szerepben díszeleg, ez pedig jó volt. – Ugye tudod, hogy nem kellene itt lenned? Mármint velem. Nem kellene ezt csinálnod. – Ezúttal én voltam az, aki felhozta a témát, ami miatt igazából itt volt. Nem várhattam tovább vele, nem akartam tovább várni. Jobb, ha most megmondom neki, hogy nem megyek vissza hozzá, mint, hogy muszájból ücsörögjön itt mellettem, csak is azért, mert úgy érzi felelősséggel tartozik, holott ez nem volt így. Többé már nem volt köteles rám vigyáznia, már majdnem 500 éve nem tartozott értem semmi ilyesmivel.

Kellemesen bizsergető érintésekkel simogat az esti szellő, midőn tekintetem szavai elhalkuló hatására az ezüstös fátyolba öltözött égtetején trónoló Holdra emelem. Valóban káprázatos látványt nyújt a mély, ébenfekete égbolton, melyet most nem tarkítanak sötét fellegek, pusztán az apró, nevető játékossággal szétszórt, fényes, kis csillagok ragyognak fel rajta, amitől egy pillanat alatt kedves, biztonságot nyújtó, békés melegség költözik bármelyikőnk szívébe. Gyakorta járom a természetet, csodálom bámulatos részleteit egy - egy apróság több csodát képes nyújtani lelkemnek, dobbanó szívemnek, mint bármi más. Pillantásaim magukba fogadják az égbolton tündöklő mennyei királyságot, majd helyet foglalva Vivian mellett, végül ismételten őt tüntetem ki tekintetemmel, ahogy egy apró, de biztató mosoly költözik az arcom vonásaiba, minek következtében a két is gödröcske is megjelenik, melyet már ő maga is tökéletesen ismerhet, hiszen nem ez az első eset, hogy mosolyogni lát.
- Egészen elképesztő milyen békét hordoz magában, amikor ránézek mindig úgy érzem, hogy már semmi rossz nem vesz minket körül. Kedvem volna csak feküdni a nyirkos fűben, behunyva a szemeim, élvezni a szellőt, hallgatni a csendet, reggel pedig a madárcsicsergésben és az első narancsos napfelkelte vibráló fényében megrajzolni a hajnal csókját. - ecsetelem finoman formálva a szavakat, ahogy továbbra sem veszem le róla a tekintetem, ötszáz év van a hátunk mögött, mely alatt megannyi különleges kis történet, esemény, érzés és gondolat ragadott minket magával, melyeket tán sokszor el is felejtünk vagy homályba süllyednek elménk egy elrejtett pontján, azonban midőn e két szempár találkozik, összecsapódó hevességben pattan ki belőle minden emlék, mellyel valaha gazdagítottuk a másikat. A mai napig pontosan emlékszem az első pillanatra, amit megosztottunk egymással és bár ő nem is sejti, magam még mindig ugyanezt a lányt látom benne, nem változott ő meg, tudom, hogy ott van benne, a lelke egy részében. Azt hiszem ő talán arra gondol, hogy szeretném őt megváltoztatni, átformálni, de még csak lehetőséget sem adott nekem, hogy ellenkezőjét bizonyítsam, így aztán az a válasz, amelyet nekem már minduntalan megadott, kissé az igazságtalanság kegyes öltözékébe burkolózik. Tán dühös lehetnék érte, tán próbálhatnék erőszakosan követelőzni vagy indulatosan elmondani a véleményem, tán kényszeríthetném, hogy jöjjön vissza, de én mind ehelyett becsukom a szemem, megbocsájtom és elfogadom a döntését, tovább remélve, hátha egy napon az útja visszavezeti majd hozzám. Jól tudom, hogy sokan ostobának, tán kissé szentimentálisnak is tartanak ezen történet apró részleteit ismerve, de magam jól tudom, hogy mit miért teszek, én nem hagyom el soha az enyéimet, bármerre is legyenek. Hogy is tehetném? Hogy vehetném vissza mindazt, amit eddig adtam, hogy tagadhatnám meg a támogatást, hogy húzhatnám vissza a segítő kezet? Hogy mondhatnám azt, hogy elmegyek, miközben jól tudom bár csak elutasítás lesz osztályrészem, attól látom a szemében lángolni az igazság lobogó lángjait, hisz tisztában vagyok vele, hogy szüksége van rám. Ezért aztán tarthatnak bolondnak, szentimentálisnak vagy éppen bárminek, aminek csak tetszik, de nem fogok elmenni, nem hagyom cserben, kinek szüksége van rám és nem okozok csalódást ezzel. Elvégre egyszer a hernyóból is pillangó változik, talán egy nap Vivian is megérti az én indokaimat, addig pedig tán kissé keserű szájízzel, de tudomásul veszem, azt, hogy: nem.
- Minden rendben van? - teszem fel a kérdést, percek csendjét megtörvén ezzel, mint tiszta tükör mikor darabjaira hullik, hallod a reccsenést és vége, aláhull a sok szilánk a mélybe. Sok személynek furcsának tűnik, még a saját klánomban is néha meglepődnek rajta, hogy folyton érdeklődöm, hogylétük felől, pedig ez nem véletlen. Nem csak mert úgy gondolom, hogy egy jó vezető szerepkörébe ez is beletartozik, hanem mert előttem példaként statuálva ott van az, hogy tőlem ezer évem alatt vajnyi kevés személy kérdezte meg hogy vagyok. Átváltozásom után magamra és sorsomra hagytak, magányba és kitisztítottságba löktek, gyűlöltek engem, de a legrosszabb hogy én is gyűlöltem magamat, ezt pedig szeretném elkerülni. Szeretném, hogy az enyéim harmóniában éljenek és szeressék azt akik, azt szeretném ha megbocsájtást adnának maguknak és egymásnak, ezzel meglelvén a békét. - Hogy vagy, Vivi? - mutattam felé érdeklődésem, és mint a legtöbb ilyen alkalommal, most is megsimogattam az arcát, mutatva felé soha nem szunnyadó törődésem, majd tekintetem ismét felszegtem az égboltra. Még a Hold is elmosolyodott.

Itt volt a pillanat. Meg volt a megfelelő alkalom, hogy a holdnak sírjam el bánatom, s a folyót dagasszam könnyeimmel. Eljött a tökéletes idő, hogy megszabaduljak a súlytól, amit cipeltem. Mert, hogy igen, mindannyiunknak van olyan teher a vállán, amitől szeretne megszabadulni. Úgy éreztem, hogy az enyém legalább két tonnás súlyával nehezedett mellkasomra. Még sem éreztem úgy, hogy meg kellene tennem, hogy most kelleme megszabadulnom a súlytól, amit ez alatt a pár évszázad alatt szedtem össze. Nem menne ilyen könnyen és, szerintem ez nem is lett volna lehetséges.  Én azonban nem éltem a lehetőséggel, és sem a hold, sem pedig a folyó nem kapott bánatomból. Érdekes, hogy ilyenkor mindig eszembe jut valaki, aki rittig máshogy vélekedne erről a dologról. Biztosan azt mondaná, hogy jobb lesz, ha kiadom magamból, vagy, hogy neki elmondhatnám. Vicces, hogy ő volt az egyetlen egész életem során, akit csak egy kicsit is érdekeltem. Kicsit? Azt hiszem nem ez a megfelelő szó. Ha valaki majdnem ötszáz évig folyamatos támaszt nyújt neked, a sarkadban lohol és próbál rávezetni a jóra… azt hiszem, az sokkal több, mint a „kicsit érdeklődő”.  Kezdtem nevetségesnek érezni, hogy már megint rá gondoltam. Mióta csak ismertem ezt a vámpírt, nem volt olyan alkalom, hogy valamiről ne jutott volna eszembe. Egy örökkévalóságra belevésődött az elmémbe, megpecsételte lelkemet és magával vitt belőlem egy darabot, ami nem hagyott nyugodni. Talán e miatt, az egy darabka miatt őrizte még a belém vetett hitét. Én azonban már jó régen lemondtam magamról, arról, hogy valaha is képes leszek ölés nélkül létezni. Mert ez voltam én; egy szörnyeteg. Ráadásul élveztem, hogy ez lehetek. Szerettem, hogy félnek tőlem, imádtam. Ettől voltam én az aki, Ő pedig hiába jött volna nekem a szokásos hegyi beszédével, nem változtathatott volna meg. Hogy őszinte legyek, nem is akartam megváltozni. Régen bármit megadtam volna érte, ha sikerül, ha neki sikerül megváltoztatnia, de nem sikerült. Gyenge voltam és engedtem a vér vonzásának. Hagytam, hogy újra és újra elcsábítson és végül a rabjává tegyen. Mert az voltam, a rabja. Nekem pedig jó volt így, tetszett ez az élet és nem akartam már változást, többé már nem.
Könnyed, csendes léptek zaja ütötte meg a fülemet. A szívem dobbant egy nagyot a hangokra. Ajkaimon egy mosoly terült el, szemeim pedig továbbra sem vettem le a csillagos égboltról. Hihetetlen, csak gondolnom kellett rá, hogy megjelenjen. Mintha olvasott volna az elmémben. Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy inkább bosszankodjam a dolgon. Megoszlott a véleményem erről a dologról. Egy részem, valahol mélyen elrejtve bennem, örült, hogy megint láthatta az ismerős arcot és jól esett neki, hogy nem mondtak le róla, méghozzá ennyi éven keresztül. Egy másik részem pedig gyűlölte őt, amiért nem hagyta megfeledkezni a múltról és nem engedte továbblépni. Amikor megjelent sosem tudtam hogyan viszonyuljak hozzá, de legtöbbször nem is kellett. Elég határozottan tudtam ismételni egyetlen egy szócskát, ami természetesen a NEM volt.
- Hát ez csodás. – jegyeztem meg az idézetre, mosolyogva. Egy pillantást vetettem a mellettem guggoló, legalább ezer éves vámpírra, aki ebből a szögből elég mókásan festett. Majdnem olyan volt, mint egy gyerek. Egészen aranyos.
– Shakespeare? – érdeklődtem, kicsit ráncolva szemöldökeimet. Ha valamit megtanultam Demetriusról, az-az volt, hogy nagyon kitartó volt és nagyon értett az idézgetéshez. Hiába is, egy művész veszett el benne, amit nem is tudott volna letagadni.
- Hát nem gyönyörűek? – böktem fejemmel az ég felé, s tekintetemet szépen lassan vezettem az ő smaragd szín szemeiről, a fénylő égboltra. Milyen meghitt pillanat volt ez. Majdnem olyan, mint az összes többi, mikor egyedül, nagy magányomban keresett fel engem. Az ördög vigye el, valahogyan mindig megérezte mikor kellett jönnie. Piszok jó időzítése volt, azt meg kell hagyni.

Gyenge, parázsló tűzkoszorúzó, ezüstös fátyoltakaró öleli körben a fényesen ragyogó Holdat, mely a folyóból köszön reám minden egyes pillanatban, ahogy kimérten és óvatosan, vigyázva lépdelek annak partján, halk neszű mozgással, melynél talán a mai éjszakán csak a lágy fuvallatú szél a csendesebb. Szemem szikrázik az esti fényben smaragdzöld bársonyba öltözött, sötét szembogaram, koronám ékes gyöngye, mi szemem gödrében ücsörög, innen kémlelem már majd ezer esztendeje a világot. Óhatatlanul is próbálom szebb köntösbe öltöztetni, mint amely valójában, olyan ez mintha a rossz dolgokat egy piros szalaggal átkötött kis dobozban őrizgetném tovább, eltitkolva mások szeme elől. De vajon, ha valamit sokáig őrzünk, sokáig vigyázunk, sokáig gondoskodunk róla és mutatjuk felé szeretetünk és törődésünk, nem lehet-e, hogy maga változik gyönyörűvé? Nem lehetséges, hogy ha valami iránt elkötelezettek vagyunk, ha valamiben hiszünk, ha valamit soha nem adunk fel, akkor az megvalósul? Véleményem szerint nincs olyan, hogy rossz ember, olyan van, hogy rossz tulajdonság, rossz cselekedet, de a velejéig romlott emberekben is ha a legmélyebbre ásunk is, meglátjuk csillogni azt az apró kis fénycsóvát. Valójában ha a rossz tettek mögé látunk és nem csak nézünk, hanem valóban látunk is, megpillanhatjuk, hogy az ártó szándék mögött is egy megsebzett szív vágyakozása lakik, mely nem rosszban csap fel, hanem a színtiszta jóban gyökerezik. Azonban Isten keze sem volt tiszta mikor teremtett, ezért vagyunk hát mi magunk bűnösök, ezért követünk el hibákat, de ettől még nem vagyunk rosszak, csupán " emberek ". Egy pillanatra megállok a nyirkos fűben és testemmel a folyó tükréhez lépek közel, majd lassú mozdulatokkal leguggolok és kezem meglegyintem a víz tetején, ahol hullámokban veszik el arcképem, mint egy elhomályosuló fotó, magam pedig csak nézem az apró rezdüléseket a felszínen. A csillagok az ébenfekete égi palettán nevetve pillantanak rám, míg maga az égbolt lészen az éjszaka takarója együttes táncot járva az igazi királlyal, a fényes Holddal. Hallom, ahogy mozdul, nem járok már messze, hiszen úti célom egy bizonyos személyhez visz, kit megpróbálok visszavezetni a helyes útra, hisz egykoron sikerült neki megtalálni a fényt, bár tudom mit érez minden egyes pillanatban, mintha börtönbe zárnák, pedig ő szabad kíván lenni. De azt hiszem valahol mi félreértettük egymást, hiszen mielőtt bármit is láthatott volna, egyszerűen gyengeként mutatkozva és megfutamodva, feladta. Vesszőfutásunk sokasága és mélysége, már egy valóságos könyv sorainak is története lehetne, ha volna oly bolond író, ki papírra vetné csúfondáros szavait, melyeket felém intéz, ugyanakkor jól tudom szüksége van erre, szüksége van rám, hiszen az egyetlen biztos pontja vagyok életének, magam pedig nem fogok hátat fordítani az enyéimnek soha, többek között azért sem, mert nem kívánom odajuttatni, ahová én is kerültem, oly sok évvel ezelőtt. Ahogy messzi távolból megpillantom, látom, hogy a fűben heverészik, de tán már maga is észrevette közeledtem, még akkor is ha háta mögül szisszennek fel nesztelen lépteim, majd végül mellette megállva pillantok le rá. Tán gondolataink is hasonulnak, ahogy tekintetünk egymásba váj, ő tudja miért érkeztem, én magam pedig tudom mi lészen válasza, még sem adom fel soha a reményt, hogy egy napon visszatérjen hozzám.
- Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde; te, éjsötét, te, pokolfekete. - idézek egy jól ismert mondatot, melyek tökéletes hangsúllyal gördülnek le az ajkaimról, finoman formálva a hangokat, majd lassan ereszkedem le a magasból, térdeim rogyasztva guggolok le mellé, további szavak nélkül, melyeknek talán most helye sincs itt.

Magányosan, egyedül üldögélve a folyó partján sok mindenen van ideje elgondolkozni az embernek. Néha eszükbe jutnak a múlt emlékei, vagy esetleg a jelenükön agyalnak, néhányan viszont kifejezetten a jövőjük fürkészésével szeretik eltölteni ezt a kis időt. Hogy én melyiket csináltam? Azt hiszem, talán egyszerre mind a hármat. Hol a múltam démonait idéztem fel, hol a jelenbe merültem, hol pedig a kiszámíthatatlan jövőben merengtem. Érdekes módon, mind a háromban volt egy pont, ami sosem mozdult. Egy pont, ami majdnem egy életen át elkísért, egy pont, amely biztonságban tartott. Ez a pont sosem szűnt meg létezni, mindig mellettem volt. Nem is! Inkább az árnyékom volt és minden áron azon volt, hogy újra visszacsaljon a „fénybe”. Akkor bukkant fel, amikor a legkevésbé sem számítottam rá és csak akkor tűnt el, ha ő maga jónak látta. Küzdött értem, ezt pedig valahol mélyen magamban talán még díjaztam is, bár jobb szerettem volna, ha hagyja, hogy éljem az életem.
Egy sóhajtás közepette dőltem a hátamra, térdeimet felhúztam, két kezemet pedig a tarkóm alá tettem, így bámultam fel a csillagos égre, figyelve a szikrázó égitesteket. A szél lágyan fújdogált, játékosan borzolta össze hajamat, s óvatosan cirógatta arcom vonalát. Mélyen lélegeztem be a hűvös, éjszakai levegőt, s lassan, behunyt szemekkel fújtam ki. Néha ezt csináltam a sok egyedül eltöltött időben; feküdtem valami csendes helyen, néztem az eget és elmélkedtem, vagy pihentem. Nagy ritkán, kiültem a holdfénybe olvasni valamit, csak azért, hogy lefoglaljam kavargó gondolataimat, melyek szint untalan visszakanyarodtak egyetlen egy ponthoz.
Libabőr futott végig egész testemen, a tarkóm bizseregni kezdett, mint általában, amikor figyeltek. Hirtelen pattantak fel szemeim, s ültem fel úgy, mint aki rugóra jár. Fejemet ide-oda forgatva kerestem hol lehet az, aki szemmel tart. De nem láttam senkit vagy semmit. Megtámaszkodtam hátul a kezeimen, s törökülésbe helyezkedve figyeltem tovább az eget, a folyót. Hol egyiket, hol a másikat. Mind a kettő pazar látványt nyújtott. Az ég, az ezernyi táncoló csillag miatt, a folyó pedig az ezüstös holdfény játéka miatt, mely meg-megcsillanni látszott a kicsapó habokon. Megbabonázó volt a látvány és egyszerűen nem akarta elengedni a tekintetem. Csak néztem a csillogó vizet, talán még dudorásztam is, aminek köszönhetően kizártam a teljes külvilágot és nem figyeltem fel semmire.